Guatemala -- Szeptember 21.

Na tessék, ismét Oaxacában vagyok. És mint a Puerto Angeli útam után, ezúttal is sokkal jobban tetszik Mexikó mint mielöt elhagytam. Nem mintha eddig nem tetszett volna, csupán kinyílt a szemem hogy milyen is lehetne... vad középamerika.

Elösször is, a kirándulásom valódi oka az volt hogy szerezzek egy pecsétet arról hogy elhagytam az országot, hogy legközelebbi USA-látogatásomkor ne tiltsanak ki az országból. Ez sikerült, megvan a pecsétem. Nem volt egyszerü, és jól megfizettem (magyarul minden szinten megvágtak, ahogy csak lehet), de mostmár nem kell visszamennem. Öszintén szólva jelenleg nincs is sok kedvem az utazásra.

De had adjak egy néhány benyomást:

GUATEMALA EXTRÉM KORRUPT, VISZONT NAGYON JÓ AZ EGGYÜTMÜKÖDÉS.

Erre persze csak akkor döbbentem rá miután ujra Mexikóban jártam. Mindenki összedolgozik, legalábbis a határnál nagyon egyértelmüen: a pecsétes határörök minkét oldalon, a triciklis taxisok, az útmenti gyümölcsárús nénik, a cipöpucoló gyerekek, ... mindenki. Valahogy érthetö is: ha valaki a határon lakik, mindent elkövet hogy az átutazó túristából kihúzzon anyi pénzt amenyit csak tud. Egy aranyszabály primitív határokra: Ne álj szóba senkivel, és akkor se hidj el semmit senkinek!

Kérdésemre Guatemalai pecsétért a Mexikói határör szépen elmondta angolul hogy az ö irodája mindkét oldalt képviseli, de az én útlevelembe úgyse kell más pecsét, amit itt a határon úgyse tudnék kapni. Viszont az ö pecsétje ugyanazt igazolja hogy elhagytam az országot. Jó, elhittem. A híd túloldalán már település várt, mindenféle határátkelö nélkül. Úgy látszott igaza volt az öregnek. A sok bódé között felfigyeltem egy irodára ami fölé spanyolul ki volt írva valami. Tanulmányozásom viszont félbe lett szakítva egy halom gyerek által. Az eggyik a cipömet akarta kipucolni, a másik valami édességet eladni, a harmadik csupán koldulni jött. Mert eggyikük ajánlata sem érdekelt, elindultam tovább. Csak két nap múlva derült ki hogy az a kis elrejtett iroda volt a Guatemalai "határ", ahova be kellet volna menni pecsétet szerezni. Ennek mulasztásakor, így informált a spanyol felirat, kétszáz pénzt kell befizetni távozáskor. Ez a kétszáz pénz Guatemalai Quetzal lett volna, de a korrupt pecsétesek az olcsóbb Pesoból is elfogadták a kétszázat. (Húsz dollár, de mégis.)

Ja, a pénzváltókat nem is akarom nagyon ragozni. Az hogy a "hivatalos irodájuk" egy zsebszámláló és valami pecsétes cédula a nyakukban, az egy dolog. Az hogy belépéskor a Quetzal 1.7 Pesosba kerül, viszont kilépéskor 1:1 a váltóarány az felháborító. Számla? Nincs! Ez van. Akarsz rendört hívni, vagy esetleg ügyvédet? Na ezt hadjuk...

Hasonló módon találtam meg a buszt is, ami tovább vitt Atitlán tó felé. Bárkit is kérdeztem, legyen az taxis, árús, vagy helybeli járókelö, nem akarták megmondani. Vagy nem tudták, vagy össze vissza beszéltek, s végülis taxit javasoltak, mert hát úgyis "OLYAN messze van". Hiszekeny Dávid mit csinált? Felült egy triciklire, hogy hát akkor vigyen el. Ö viszont nem tudott elvinni egészen a buszig (távolság vagy lustaság, de méginkább az imént említett kooperácio miatt). Ehelyett elvitt a haverjához, aki szintén elvitt egy harmadikhoz. Ekkor már hevesen tiltakoztam mégegy fuvar ellen, s végül sértödött képnél hagytam mindenkit. Egy félóra gyaloglás után sikerült feltérképezni a helységet, és az is kiderült hogy olyan hogy buszpályaudvar, de még kijelölt megálóhely sem létezik. Buszok jönnek mennek, ha arra jár egy azt meg lehet álítani. Szerencsés esetben arra megy amerre te is. De ha nem is, árban valami nevetséges töredéke a triciklinek. Azok pedig adig tekergettek volna körbe körbe a falun keresztül amíg "véletlen" egy busz arra nem jár.
Ja, buszozás külömben egy saját élmény: régi északamerikai iskolabuszok nagyon fényesre kifestve, az utolsó négyzetcenti is kihasználva fuvarra, megy mint az álat a pici kis szerpentineken, viszont nagyon olcsó!

Lehet ezt most határélménynek nevezni? Mondjuk határeset. Mindenesetre úgy tudom elképzelni hogy esténként amikor minden túrista távozott, a falubeliek összeülnek zsugázni (jugar). A mexikói valamint guatemalai pecsétesek, a taxisok, a pénzváltok, a bódésok, söt még a cipöpucoló gyerköcök is. És persze mindenkinek érdeke hogy a többiek is minnél többet húzzanak le az átutazóktól, mert annál nagyob tétekkel játszhatnak.

Komolyan mondom, miután ismét mexikóban a költségeimet analizáltam, kiderült hogy nagyából három egyelö részre szakad: Mexikói oda-vissza buszozás: kétszer 12 óra kb 50 dolcsi elfogadható. Határköltségek: szintén 50 dolcsi, feleslegesen költött pénz, avagy tandíj az élet kemény sulijában. Minden más Guatemalaban: megintcsak 50 dollár amiben benne van oda-vissza buszozás, vendéglöben kajálás, két éjszaka hotelben valami eszméletlen kilátással, valamint hatszor átkelés a tavon vizitaxival. Nagyon olcsó!!!

És maga az ország? Érdekes. Ellentmondó. Korrupt, szabad, primitív, exotikus, viszont haladó, és valahogy még modern is.

Guatemala egyrészt egy nagy szemétbánya, viszont olyan csudajó müútrendszerük van hogy mexikó, magyarország, de még eggyes USA-álam is elbújhat szégyenkükben. Hogy a szemét miért van, vagy honnan jön? Ezen buszozás közben sokat gondolkoztam, mert iszonyú sokat láttam az út mentén. Elösszor a zöld pontra gondoltam. Láttam egyszer egy listát olyan országokról akik zöld-pontos szemetet kapnak Európából. Többek között India és Nicaragua, de hogy Guatemala e azt nem tudom. Viszont, nemsoká rájöttem hogy nagyrészben Guatemalai szemétröl van szó.

AZ ORSZÁG OLYAN SZABAD HOGY MÉG A SZEMETET IS AZ UTCÁRA LEHET DOBNI.

Valahogy úgy tünik hogy a szemétkidobás egy kulturális része az ottani életnek. Elösször teli voltam gátlással, és rendes Európai létemre zsebemben gyüjtögettem hulladékaimat, szemetesre várva. Azt nem találtam, viszont feltünt hogy mindenki az ablakon dobál ki mindent, a kukoricacsutkától a nejlonzacskóig. Nagy bátran én is kiejtettem elösször egy használt szalvétát, de mikor rám se hederítettek, minden mást egyszerre: papírt, zacskót, banánhélyat, ivóvizes flakont, üres elemeket, stb. Egy nagyot puffantak az úttesten, aztán legurultak a gazba hogy csatlakozzanak az épülö szemétdombhoz.

Az viszont nem igaz hogy senki sem takarítja el. Kétszer is láttam szemétgyüjtö kocsit. Egy iszonyú nagy kamion, ami lépésben halad, és két csávó lapáttal hajigálja fel a szemét nagy részét. Más az ország, máshogy müködnek a dolgok. Ezután viszont még kicsit büszke is voltam magamra, hogy hozzájárultam a köztisztasági dolgozók munkanélkülisége elleni harchoz.

Az egyetlen gondolat ami még mindig aggaszt egy kicsit: Vajon a disznó megeszi e az üres elemet? És ha igen, akkor mi lessz? Az útmenti szemétsáv tetején ugyanis álatok legelésznek. Csirkék, kutyák, kecskék, lovak, tehenek, és olyan mangalica féle szörös disznók. Ez valami mesebeli képet idéz fel... kiskakas kapírgál a szemétdombon... Ez nállunk is ilyen volt valaha, csak az akkori szemétdomb gondolom több kukoricacsutkát tartalmazott és kevesebb müanyag palackot.

MINT EGY KIRÁNDULÁS A MÚLTBA

Ettöl eltekintve Guatemala nagyon exotikus és primitívnek tünik, nemcsak a vadon legelészö álatok miatt. Az emberek sokszor (nem mindenki, de úgy fele - fele) népviseletet hord. És nemcsak hogy fotogén legyen a úristáknak. Abban mennek müvelni a kukoricaföldeket! Az asszonyok a patakban mossák a ruhákat, és fejükön hurcolják... a müanyag vödröt teli Coca Cola palackokkal.

Istenem, mennyi nüanyag palack van mindenütt! Ha abból pulóvert készitenének, tönkretenné a guatemalai gyapjú, illetve gyapotipart. Tényleg, miböl is készülnek azok a szép szines takarók, szoknyák, ingek? Lehet hogy müanyag flakonból...




FEJLETT ORSZÁG TELI VILÁGCÉGEKEL

Egy másik megfigyelés: innivalót kizárólag a Coca Cola társaságtól lehet kapni. Na jó, láttam Pepsi feliratot is. A csapvízet nem lehet meginni, így ivóvízet csak boltban lehet kapni. Az ára ugyanaz mint a Coláé mert vizet is ugyanaz a cég forgalmazza. (Aki nem akarja a Coca Colát támogatni, az ihat szeszt.) Így nem is csoda hogy annyi a szemét. A másik elképesztö dolog a cég sikere bizonyos országokban. Mindenki rendszeresen fogyasztja a terméket, mert mi mást is tehetne??? De a Cola népszerüsége több mint csak rászorultság. A helyiek inkább azt isszák mint a vizet. Tipikus kép (ami sajnos mexikóra is vonatkozik): rákvörös túrista, napszemüveg, rövidnadrág, kezében a viz; mellette a helybeli hosszú ruhában, bakancsban, kezében a Coca Cola. A Cola népszerüsége akkora, hogy nem meglepö egy általános iskola táblája nagy Coco Cola relkámmal. Söt, még sokkal jobb: Fogászti rendelö, amit szintén a Coca Cola sponzorál. Micsoda megoldás!!! Így a fogorvos bíztosra veheti hogy nem lessz hiány a kundsaftban. Esetleg a fogsorukban...

A VILÁGTÚRiZMUS KÖZPONTJA

Még egy néhány szó a tóról. A sok utazó akivel itt Oaxacaban társalogtam szépen felvitték az elvárásokat, amit maga a tó furcsa módon teljesít is. Elképesztö szép csücske a világnak. Négy vulkán közt egy összeomlott kráter, teli vízzel. Azt mondják akik mélységét akarták kifürkészni, soha többé nem merültek fel. Esetleg még van valami Loch Ness féle szörnye is, de erröl is mindenkinek más véleménye van, nincs rendes szervezett legendája (még).

A tó körül lévö kis falvak külön stílust fejlesztettek ki, minden fajta túrista számára. Panajachel, köznéven Gringotenango (az a hely ami teli van Gringo-val) egy tipikus Playa del Carmen. Sok kajálda, bár, kávézó, diszkó, valamint népmüvészeti bodék. Naggyából elég unalmas.

San Pedro de Laguna, ahova én vetödtem be, teli van nyelviskolával (csak spanyol, angolul tanulni nem akar senki, legalábbis nem pénzért), olcsó hotelekkel, a helyibelieknek templomokkal, a túristáknak meg drogokkal. Sokan jönnek spanyolt tanulni, ami bár olcsó, de mégis nehéznek tudom elképzelni. Majdnem annyi a gringo mint a benszülött, akik maguk közt úgyis saját Maya nyelven beszélnek. (Tök jó kép: két
tini lány népviseletben, kötényükben cipelnek valamit, és vihogva beszélgetnek egy fura nyelven, amiböl más egy kukkot se ért.) Ha az ottani srácok viszont Gringókkal szóbaálnak az elsö bemutatkozó kérdés után a téma a füvásárlásra tér. Ha a válasz nem, akkor persze kokain a következö ajánlat. Ezt követöen jön még egy két más dolog, de ha egyik se kell akkor egyértelmü: "Te baszni akarsz." Ha azt se, akkor nagyon furcsán néznek rád. "Akkor miért jöttél ide?"

De nemcsak a külföldieknek van drog, ópiumból is rengeteg akad, ahogy Marx mondaná. Minden sarkon olyan dolgok vannak felfestve a falakra hogy: "Jézus jön, készülj!" vagy Krisztus eggenlö szeretet." de a legtöbb az ott is "Isten szeret téged!" Maga a falu nem lehet nagyobb 10 000 embernél, gringókat nem számítva, de van valami hat templomuk. Katolikus, Lutherán, Methodista, Mormon, Pentacostal, mittudomén...




Ezzel szemben egy másik falu, San Marcos Laguna, teljesen a spirituális életre ált rá. Ott minden van: Jóga, Reiki, Massázs, Kabala, Meditációs központ, és sok más. Minden étteremben több a vegetáriánus kaja mint az álati. (Ettem nagyon jó kakaós, tofús, chillis buritót!) Az "utcák" igazából kis ösvények amik az erdön visznek keresztül. Szines fatáblák irányítanak a meditációs piramisba, vagy a jóga workshoppa. Roppant hangulatos. Viszont megvannak a hátrányai. Például a kávézóban, ahol két Izraeli sráccal osztottam meg a határélményeimet, rámszóltak hogy ez egy békés hely, és a hangeröm (ami azért mérsékelt volt) meg a téma nagyon zavarja a kieggyensújozott energiafolyást. Na jó... ez San Marcos.

A legérdekesebb falu viszont Santiago de Laguna. Az összes közül ez a legnagyobb település, ami magában csupán egy tipikusan lepukkant guetamaliai kisváros... lenne, ha nem lenne MAXIMÓN. Ez egy hellyi isten, illetve bálvány, aminek erös hagyománya van a faluban. Minden évben más házában lakik, így csak a hellyi gyerekek segítségével lehet megtalálni. A belépö kb. másfél dollár, plusz valami áldozat, amit Maximón szeret. Ez lehet vagy dohány vagy valami szesz. Ennek fejében szemügyre lehet venni egy métermagas fabálványt, amit kinézetéböl egy vak ötéves faragott. Viszont van rajta négy ing, tíz nyakkendö, alatta egy pár papucs, hogy lába is legyen, és szájában egy vastag szivar. Emellet egy fehérbe öltözött duo gitározik, és énekel (avagy vonyít a ritmushoz). A háttérben még lehet hogy elöjön a ház tulajdonosa is, aki éppen köntösben cigizik, arra várva hogy mikor adják már oda a gringok a szeszt és a pénzt. Ha kell váltópénz, nem gond: Maximón zsebei teli vannak bankjegyekkel.

Ezzel az Atitlan tó mindenkinek ad valamit. Ha nem mást, egy lenyügözö látványt a hotelszobából, ami egy éjszakára nem több mint három dollár. Nagyon tudom ajánlani! Ha valaki közülletek úgy döntene hogy el látogatna oda a közeljövöben, csak szóljon. Én szívesen veszem magamra hogy eljöjjek mégegyszer. Amúgy viszont inkább nem megyek Guatemala felé egy darabig.