Magyar Konyha

Eleinte azt hittem mekkora megpróbáltatás lessz majd konyha nélkül boldogulni. Ám kiderült hogy errefelé ez nem számít különlegességnek, az itteniek fel vannak készülve arra hogy más fözzön.

Volt amikor szóbaáltam valakivel és elmeséltem hogy honnan jöttem, mit akarok mexikóban, és hogy lakast keresek konyhával. Erre sokan nagy szemeket meresztettek, hogy "Miért? Minek? Tán hoztad a feleségedet is?" Eleinte meghökkentem ezen a meglepödésen, föleg amikor másodszor, harmadszor történt. Mostmár viszont látom hogy itt a konyha az családot jelent, ahol az asszony fözi a vasárnapi közös ebédet. Másra nemigen használják.

Így én is megtanultam kihasználni az adott körülményeket, és most már nagyon finoman, választekosan, egésségesen, és föleg olcsón tudok enni, annélkül hogy othon bármit is keljen csinálnom.

Reggelente nem szoktam nagyon éhes lenni, de néha bekapok egy két finomságot ha arra visz az út. Minden második utcasarkon ül egy nénike aki gyömölcsöt árul. Söt, van neki egy kis kézi prése is, amivel dzsúszt készít. Persze a négysávos utcák mentén egész nap füstölödni nem a legjobb dolog, és ezzel a gyümölcs se valami ólommentes, de nem akarom mindben a rosszat hangsújozni. Nagyon is finom a mandarin-, ananász-, mangó-, és guayabalé, meg persze az összes többi. Egy félliteres pohár általában öt peso (ami 100 forintnak felel meg). A poharat, ami bár müanyagból van, vissza kell azért adni, de a szívószálat megtrathatod. Akinek ez a megoldás nem tetszik, átönti a lét egy nejlonzacskóba (nem vicc, ez általában elfogadott szokás) amiböl lehet szívószálazni.

Egy másik hasonló reggeli ötlet az egy jó gyümölcsjoghurt. Persze igazi gyümölcsböl amit ott vág fel neked a standján. Van szintén ananász, banán, alma, görögdinnye, sárgadinnye, mangó, stb. Ezeket egy müanyag pohárba rakja, ráönti a joghurtot, kérhetsz rá mézet, diót, mazsolát, müzlit, és csokiport. Itt a poharat nem kell visszaadni, söt még kanál is jár hozzá. Persze megfelelöen többe is kerül, olyan $10 és $15 között szokott lenni (magyarul 200 és 300 HUF).

Ebédre, ami egy óra elött kizárt hogy legyen, rengeteg a lehetöség. Ilyenkor a legtöbb kajáldának van menüje, söt néha akár hárombol válszthatsz. Ez az úgynevezett Comida Corrida egy levesböl ál (amihez mindig jár tortilla, olyan kukoricalepény), és egy föételböl, ami lehet valami hús, vagy belsöség, vagy zöldség dolog. Hozzá mindig van bab, kukorica, és annyi tortilla amenyire csak igény van. Itt meg kell hagyni hogy a tortilla (hacsak nem búzából készült) olyan laktató hogy egy egész délutánra elég. Ezt a bab annyira kiegészíti hogy a többi finomság igazából csak az ínyenc választék kihasználása. De még csak ízböl se lenne igazán szükség rájuk, mert mindig van az asztalon piros és zöld salsa-szósz, guacamole-nak nevezett avokádókrém, zöld citrom amit magyarországon lájm-ként ismernek, és az úgynevezett "pico de gallo". Amit szószerint "kakascsör"-re lehet fordítani, mexikón kívül "mexikói salsa"-nak neveznek, és egyszerüen felaprított paprika, paradicsom, hagyma, foghagyma, cilantro, megsózva és megöntözve citromlével. Mindezen kívül jár a menühöz egy óriási (legalább két liter) "agua". Ennek nagyrésze persze víz, ahogy a nevéböl is kiderül, de van azért benne elég gyümölcslé is, hogy íze is legyen. Na és mindez mennyibe kerül? Ez igazából a helytöl függ. Van ahol akár elérheti az $50-t is, viszont van ahol csupán $25-öt kérnek érte. (Tehát 500 és 1000 forint közt van. Nem nehéz az átszámolás, ugye?)

Ha viszont nem találok éppen egy olcsó Comidát, akkor ebédnek egy torta is megteszi. Igen, jól olvastad! Errefelé a torta nem ám valami édességet jelent, hanem egy szendvics szerüséget. De ezzel is vigyázni kell, mert itt a "senvich" szót is ismerik, ami viszont olyan fehér, puha, szögletes, USA-fajta kenyérre épül, és se ízben, se árban, de még mennyiségben sem közelíti meg az igazi tortát. Egy rendes torta olyan szép nagy (két-három zsömle nagyságú) cipóból készül, megrakva paradicsommal, paprikával, avokádóval, hagymával, és általában három fajta más finomsággal. Lehet többet is kérni, de akkor alkudozni kell. Én általában rántottát, sajtot (olyan jó, nyúlós, mexikóit), és piernát szoktam kérni. Az utobbi lábat jelent és valami felvágott, disznó íze van. De van azért rengeteg más dolog, az ananásztól kezdve a virsliig. Az egészet persze le lehet önteni csípös chipotle chili-szószal, vagy ha valaki anyira pervez akar lenni, kecsuppal, mustárral, vagy majonézzel. Egy ilyen kulináris évezet általában $15-$20 között szokott lenni.

Egy másik hasonló kedvenc kaja, amit tényleg MINDENÜTT lehet találni, az persze a mexikóból nélkülözhetetlen taco. Ez se más mint egy tortilla, megrakva valami zsíros hússal vagy belsöséggel. Persze ehhez is vannak salsa-k, jobb helyeken guacamole is, de citrom mindig van, valamint pico de gallo. Ennek az ételnek a nagy elönye az hogy még este is lehet kapni. Általában nyolc óra után nehéz rendes kaját találni. Viszont nem drága. Egy kis taco kerülhet $10 -ba, ám ismerek egy hellyet ahol tízért ötöt kaptam. Éhes voltam, hát ettem tízet. Nem volt rossz. Pacalpörköltnek nézett ki, és valójában az is volt.

Ha vacsorára viszont nem akarok tacot zabálni, elö kell készülnöm. Legtöbször csinálok saját guacamole-t, és pico de gallo-t, amit aztán tostada-kal, azaz keményre pirított tortillával kanalazok ki. Van hozzánk nem messze egy piac, ott mindent be lehet szerezni. Van bevásárló centrum is, de oda nem járok több okból. Az hogy a piac frisseb, olcsóbb, hangulatosabb, azt gondolom nem kell ragoznom. Viszont a Gigante nevü élelmiszerlánc rabszolgákat foglalkoztat. Komolyan! Na jó, anyibban nem rabszolgák hogy "önkéntesen" pakolják zacskókba az árút. Ki van írva nagy betüvel a mellényükre hogy "VOLUNTARIO." Hogy miért csinálják? A kasszás meg szokta kérdezni hogy a centavokat, tehát az egy peso-nál kisseb váltópénzt nem adnánk e oda nekik? Miért ne. Hogy ebböl hogy tudnak megélni az rejtéj. Viszont ezzel a vásárlás mindig valahogy egy rosz közérzettel jár, ha adok nekik váltópénzt is, ha nem is. Marad a piac.

Mekkora piackultúra van itt, az nem igaz!!! Óriási választék mindenböl. Annyi a gyümölcs hogy csak ámul az ember. Minden megvan amit eddig zöldség gyümölcsként ismertem, és még sokkal több amit nem! Paprika paradicsom az alap, de minden fajtája. Van olyan "Kaliforniai Paprika", de olyan lecsóba való fehér paprika is. (Úgy nevezik hogy "guero", és mindig amikor azt kérek, rámvigyorognak hogy "como tu" mint te. Ezek szerint szökét vagy fehéret jelent.) Van olyan csípös zöld is, mint magyarországon, de van cseresznyepaprika is, ami a levesbe jó. Van ezek mellet széles, sötétzöld amit csak itt láttam. Ez enyhébb ízü, tölteni való, úgynevezett poblano. De van olyan "kalocsai" édesebb fajta is. Vannak még kis zöldek, finom pikáns de nem csípösek, és nagyon hasonlóak, ám kicsit szélesebbek amik a leg extrémebb erösséget tartalmaznak amit valaha is próbáltam. De ezzel csak a jéghegy csucsát említettem a paprika világából. De ugyanez vonatkozik a páradicsomra, a tökre, a hagymára, a kukoricára, a banánra, a krumplira, a füszerekre.... évekig mesélhetném. És minden megterem egész évben. Az ablakom elött nö a banán, és a citrom. Ja, van valami, amit itt nem ismernek: sárga citrom mint nállunk. Nincs. Illetve van sárga lájm, de az csak November December táján érik, és édes!!!

Ekkora választéknál nem várhattam addig amíg saját konyhám lessz. Megkérdeztem a családot (tehát a fogorvos kislány szüleit) hogy nem használhatnám e a konyhájukat. Persze megengedték, kicsit meglepödve hogy fözni akarok, vasárnap amikor ök is othon vannak. Együtt fözöcskéztünk. Csináltam egy jó kis lecsót, úgy ahogy illik (rendes paprika, paradicsom, pici chorizo-kolbász). És meg is kóstolta mindenki, azzal hogy magyar konyhával találkoznak. Ízlett is! Meg is jegyezték hogy "hiszen ez mexikói!!!" Nem is csuda, mindent itt vásároltam, innen is származik minden hozzávaló. Jövö vasárnapra paprikáskrumplit terveztem, ami valahogy szintén mexikói. Végülis megeggyeztünk abban hogy magyar-mexikói, mert az eggyetlen hozzávaló ami igazán echte magyar, az a kolbász. Errefelé nem ismerték se a disznót, se a marhát, se a lovat, mielött át nem hozta öket Colombus. És ö persze ezeket a magyaroktól kapta, kitöl is mástól?

Halottak Napja -- November 2.

Minden élönek boldog halottak napját kívánok.

Tudom, nállatok ez tegnap volt. Itt viszont inkább halottak hetéröl lehet szó, annyira megünneplik az elhunytakat Mexikóban. Már Október vége felé elkezdik építeni a házi oltárokat, ahol megemlékeznek minden halott családtagról, ismerösröl, akikre csak emlékeznek. Feldíszítik virágokkal, gyertyákkal, illatos füstökkel, és raknak ki mindenféle finomságot: kenyeret, gyümölcsöt, tököt, babot, kukoricát, valamint édességeket, üdítöt, szeszes italokat, és minden olyanfélét amit a halott ismerös szeretett annak idején.

Nagyon meglepett hogy itt egyáltalán nem egy borús, szomorú ünnepröl van szó, hanem inkább vidám, vicces, kicsit komolytalan fajtáról. A virágok és gyümölcsök közt gyakran lehet látni papírból kivágott sírköveket, temetöket és papírcsontvázakat akik éppen az életet élvezik: Zenélnek, táncolnak, piálnak, mulatnak, teniszeznek, fára másznak, autókatt vezetnek, csontváz lovakon ülnek, és csontváz kutyákat sétáltatnak. Egy csapat csontvázgyerek éppen egy labda után rohan, és mostanában még mobilokon is telefonálnak, illetve számítógépek elöt ülnek.

Morbid? Lehet úgy is felfogni. Ám ami az itteni kultúrában nagyon tetszik, az az hogy amenyire komolytalannak is látszik, az ünnepelést komolyan veszik. Tehát még halottak napja is az élt ünneppe.

Az októberi része leginkább az Amerikából átcsapó Halloween-ra emlékeztet: Mindenféle szörnyi maskarába felöltözött gyerekek, ijezgtéses vadulás, stb. Utánna következik November elseje, ami Mexikóban kizárólag az elhunyt gyerekek ünnepe. Halott gyerekek??? Ez már tényleg morbid, nem? Nem. Persze mindenki természetesnek veszi hogy van a családjában halott gyerek, még ha nem is ismerte öket. Van eggyáltalán halott gyerek az én családomban? Bíztosan van... de hogy ki, kinek, mikor? Nem baj, az oltárra rengeteg édességet teszünk hogy elég legyen mindenkinek. Persze az élö gyerekeknek is jut böven, de az oltárról csak az ünnep után illik enni. Akorra viszont már nincs bennük (olyan sok) íz, hiszen a halott gyerköcök azt már kiszedték az édes adományból.

Utánna következik november másodika, a halott felnöttek ünnepe. Ez is hasonlóan zajlik le mint elseje, viszont itt már olyan dolgokat is kiraknak az oltárra amit az elhunyt felnöttek szerettek: pija, pija, pija!!! Eznap este ki is szoktak menni a temetöbe, hogy ott ünnepeljenek a halottakkal eggyütt. Erröl majd holnap tudok úgy igazán írni, de ahogy a Mexikóiak mesélték valami fergeteges buli lessz. A temetöben, ami az év többi részében egy békés hely, ma este lesz sok kaja, pija, zene, tánc, és nagy mulatozás.

Tegnap is jó volt, még alkohol nélkül is. Kint voltunk az egyetemen (de ugyanez megvan város föterén is), ahol mindeggyik szak külön oltárt épített. Leht látni ahogy az elhunyt nagy fejek (nem ismerem öket, de esetleg valaki hallot már Juan Rulfo-ról), nemzeti hösök, írók, költök, müvészek, forradalmárok és kutatók (természetesen mind csontvázként ábrázolva, pont úgy mulatnak mint a többiek. Táncolnak, zenélnek, vagy már az alkoholtól tök készen kidölve a földön hevernek.

Miért nincs ilyesmi Magyarországon? El tudnám képzelni hogy például a hösök terét és a városligetet kidíszítsék virágokkal, ahol mondjuk Szécsényi István, Mátyás Király, és Horti Miklós csontvázai összekarolva táncolnának. Vagy mindenféle édes adomány között ülnének Petöfi és Árpád vezér holttestei, vastag szivarokat szívogatva. Kun Béla éppen Blaha Lújzával járná a csárdást, és Arany János Szent István és Ady Endre társaságában vedelné a pálinkát. Mind a hárman tök készek, csak Ady töltene még egy poharat, jobban bírja a szeszt a többieknél. Kodály Zoltán éppen Atilla királyal csókolózna, miért is ne?

Vagy inkább ne viccelödjek az ilyesmivel? Elnézést kérek mindenkitöl, akinek megsértettem volna a nemzeti érzelmeit. Én mindenesetre így adom meg az elhunyt nemzeti hösöknek a megemlékezést, Mexikói módra, még ha csak gondolatban is. Esetleg majd valamikor összeálítok egy igazi nemzeti oltárt is. Akkor viszont meghívom Herman Hesse-t, Vilmos Császárt, Thomas Jeffersont, valamint szétfröccsent fejü Kennedy-t is. Mindenki eljön a nagy halotti bulira, akire a magyar, német, amerikai, illetve mexikói törtenelemböl emlékezem, hogy eggyütt ünnepeljék az életet, az élökkel eggyütt.

A világ Legnagyobb Városa -- Október 23.

Már teljesen besötétedett amikor a busz elérte domb tetejét. Maga a domb nem is volt külömb más emelkedönél, eltekintve attól hogy ez volt az utolsó csúcs ami eltakarta a várost.

Mintha egy tengerhez érkeztünk volna, úgy terült el elöttünk a fény, ami folytatódott jobbra, ballra, és egyenesen, a láthatáron túl. A több milliárd lámpák fénye egy nagy hullámzó óceánná mosódott, amiböl kissebb nagyobb sötét sziklák áltak ki. Fentröl rátekintve egyértelmüen tudtuk hogy megérkeztünk… majdnem. Persze még egy jó másfél órába telt míg buszunk valójában elérte a buszpályaudvart, illetve a sok pályaudvar közül azt, ami Oaxacábol érkezve a legközelebik. Nem meglepöen, a város “külsö” részén helyezkedett el.

Íme Mexikó város, a világ legnépesebb fövárosa. Több mint húsz millió lakossal kétszer akkora mint Magyarország, és még növekszik. A közlekedés egy soha meg nem áló káosz. Vannak autópályákhoz hasonlító sugárutak, amin átkelni képtelenség. A buszjáratokból annyi van hogy nincsennek megszámozva, csak ki van írva hogy hová tartanak. Álítólag egy egész napig tarthat busszal eljutni a város eggyik végéböl a másikba. Az ajtók tárva nyitva vannak, csak fel kell ugrani rájuk ha éppen pirosban vagy dugóban álnak. Ha nem, egy intésre bárhol megálnak hogy felszedjék az utast. Tizenkét metróvonal hálózza be a várost, amik viszont csúcsidöben épp úgy meg vannak tömve mint a Budapestiek. Az utcákon rengeteg taxi jár, sok zöld bogárhátú Volkswagen. Ha valaki át tudja tekinteni az utcák ezrei bonyodalmát, akkor ök azok.

A közlekedési káosz persze a levegöre is kihat. Azt mondják, hogy bizonyos városrészekben (például az enyémben) olyan a levegö mintha egy doboz filtermentes cigerettát szívna el az ember naponta. Ehhez hozzájön az is, hogy maga a város völgye 2000 méter felett fekszik. Ilyen körülmények között a dohányosoknak még pénzt sem kell költeniük a füstre. Aki viszont nem az, nemsokára hozzájuk tartozhat.

De a sok utca közt akadnak óriási parkok is, erdös környékek tavakkal, valamint magas falak mögé zárkózott városrészek, ahol a legdrágább, legmodernebb villák sorakoznak. Vannak bevásárlóközpontok amik még az amerikaiakat is eltörpítik (csak pénz kell hozzá... ami nemsoká lessz is). De ezekröl még írok majd ha jobban megismertem öket.

De miért is jöttem ide, ebbe a nagyvárosok közt is óriásnak számító, vad metropoliszba? A válasz egyértelmü, hasonló okokból amiért nap mint nap emberek százai ömlenek ide: a pénz, a munka, a lehetöségek… és persze… itt most van barátnöm is.

A függetlenség ünnepén ismertem meg Miriamot, amikor Oaxaban volt barátnöivel. Azóta e-mailezgettünk és úgy döntöttem hogy ujra látni akarom. Egy másik német sráccal, Eike-vel, eggyütt jöttem föl, akit Miriam eggyik barátnöje beszélt rá hogy jöjjön a fövárosba. Így hát dupla akkora volt a viszontlátás öröme.

Mind a két lány orvosi szakon tanul az UNAM-nál, ami Latin Amerika legnagyobb egyeteme. Nagyon segítökészek voltak. Találtak nekünk olcsó lakást egy fogorvos ismerösüknél (erröl még írok…), segítettek a tájékozódásban a metrón, az egyetemen, hogy ne legyünk annyira elveszettek ebben a durva nagyvárosban, elmondták hogy hol mi van, kivel kell beszélni, stb.

Beszéltem is... voltam a nyelv-centrumban, ahol beköszöntöttem az angol szakra, a német szakra, és találkoztam a fö-fönökkel, aki nagyon megörült hogy esetleg magyar nyelvet is tudnék tanítani... ha lessz rá igény. Román nyelvet már tanítanak, de magyart eddig senki sem tanít. Még nem… Hogy is énekelte a Fonográf annak idején? “A magyar nyelvet rajtunk kívül nem érti senki. Nem érti senki, nem is akarja megtanulni.” Érdekes lenne az ellentétét bebizonyítani. Én mindenesetre válalnám a kihívást. Nem tartom teljesen kizártnak hogy lehetséges legyen. Külömben is, minek tanulnának mexikóiak románul??? De hogy egyáltalán taníthatok e, bármilyen nyelvet, azt még meglátjuk. Mit mond a bürokrácia, munkaengedély, stb. Az ilyesmi errefelé elég sokáig szokott tartani, dehát csak ki várom.

Az egyetem amúgy nagyon tetszik. Jó a légkör, kedvesek az emberek, még a hivatalokban is. Idö sohasem számít, és még ha nem is tudnak segíteni, egy jó, kellemmes beszélgetés mindig belefér. Mostmár a spanyolom is olyan szinten van hogy ilyesmire lehetöség legyen. Bár rendesen ragozni még mindig nem tudok, a szókincsemmel elég jól ki tudom fejezni magam, söt ami több, nagyábol megértem az elhangzottak lényegét. A múltkor például a filozófián reggeliztem Eike-vel. Leült hozzánk egy profeszor, akivel elkezdtünk társalogni. Nagyon jó fej volt, és valami két és fél óráig beszélgettünk mindenféléröl, többekk között Marx és Nietsche elméletéröl. Persze mindezt spanyolul. Igaz, sokszor több ízben el kellet magyarázni hogy mit is akarunk mondani, de végülis csak megértettük egymást. Mekkora sikerélmény volt!!! Utánna meghívott az elöadására szerdán, és persze el is mentünk. Ezek után több beszélgetés következett...

Eleve sok idöt töltök az egyetemen, már csak azért is hogy othon ne kelljen. A lakás az maga egy vicc. Csinálnom kell rólla egy képet, mert amúgy senki sem hinné el hogy egy fogorvosi rendelöben lakunk! Más szóval ahol eredetileg egy konyhát terveztek be, ott egy fogászati felszerelés ál. A nappali persze váróként szuperál. Ez még nem is lenne gond, hiszen a páciensek udvariasan viszonozzák köszönésünket amikor a fürdöszoba irányába járunk át a nappalin / várótermen. (Csak arra kell vigyázni hogy integetés közben le ne essen a törülközö!) De fözöcskére sajnos nincs lehetöség, hiszen tüzhely hellyett van egy fertötlenítö gép, és ami leginkább a mosogatóra hasonít az egy tenyérnyi csésze ahová a betegek szoktak vért köpködni.

Ezek nem olyan nyerö dolgok ha az ember hosszú távra akarna maradni. Jelenteg viszont elég. Söt, olcsó! Egy hónapra 500 pesost fizetek (€ 38), ami egy harmada annak amit a Oaxaca-i hostalban fizettem. Ehhez képest minden más lényegesen drágább mint Oaxacában. Az internet például öt és tíz pesos között volt, itt viszont tíz a leg olcsóbb. Volt már olyan is hogy 16 ért netteztem óránként. Ez persze mind relatív. Tíz pesos éppen € 0,77-t ér, ami egy vicc ha belegondolok. Viszont nem szabad Euroban gondolkozni, mert nem azt kapok fizetésként. Igazából jelenleg még pesost sem kapok. De nemsoká…

Addig meg van sok lehetöség megismernem a várost. Szép lassan. Legelösször persze elmentem az Antropológiai Múzeumba. Elképesztö. Gigantikus. Mindenki elbújhat elölle (söt, elférhet benne): Az Arizonai Álami Múzum, de még a Magyar Nemzeti Múzeum is. Rengeteg benne az információ. Egész napos program, még akkor is ha az ember bizonyos kiálításokon csak úgy átfut, illetve csak az angol nyelvü feliratokat olvassa el, amiböl sajnos sokkal kevesebb van mint a spanyolból. És mind ez csakis az Európai hódítás elötti történelmet takarja. Van viszont a közelében egy másik óriás múzeum, ami az 1521 utáni történelemröl szól. Alig várom hogy oda is elmenjek.

Ezen kívül ellátogattunk Eike-val Coyoacan-ba. Ami Cortez idejében egy külön város volt, ahonnan a spanyol hódító a Moctezuma elleni cselszövéseit szervezte, ma csupán egyik kerülete Mexiko Városnak. Nagyon kellemes, nyugis hely, sok a park, a tér, és ott lehet megtekinteni Frida Kahlo házát. Aki nem tudná, Frida Kahlo egy német-mexikói származású, kommunista, müvész volt, aki a múlt század elsö felében élt. Többek között Diego Rivera feleségeként közismert. Rivera a mexikói nép eggyik nagy festöje volt, és monumentális falfestményeiröl híres. Nagyon szép, stílusos házuk volt, és szemmel láthatóan anyagi gondjait nem is anyira a pénz okozta, mint inkább Frida gyenge egéssége. Csak két utcával arréb található Leon Trotskij háza. Remélem nem kell nagyon ecsetelnem hogy ö ki volt. Többek között Diego és Frida jó ismeröse és elvtársa. Szintén gyönyörü helyen lakott, nagyon jó esztétikai érzéke volt. Én is hasonó házban szeretnék lakni.

Mind a hárman nagy befolyást alkottak Coyoacan kultúrájára, ahol még ma is rengeteg a vörös csillagos, kommunista, anarchista, zapatista, müvészi, hippi, aktivista, alternatív fiatal, akik a parkokban és tereken zenélnek, festegetnek, filozófálnak, röplapokat osztogatnak, és általában a forradalmat kotyvasztyák. Ezek mellet isteni kávét lehet kapni Coyoacanban. Nagyon szimpatikus helly, nekem bejön. Két nagy hátránya, az hogy nincsen metrómegálója, és hogy az árak relatív magasak. Ennyit a kommunista elvekröl… Viszont ki tudja, ha jövö héten aláírok egy fasza jó szerzödést, amivel imperialista angol nyelvre tanítom a kapitalista cégek alkalmazottjait, esetleg veszek egy kocsit és szétnézek lakásügyben Coyoacanban. Az ablakomba pedig kirakom Marx, Engels és Zapata arcképeit, valamint egy nagy sarló-kalapécsot. Valójában, legyünk öszinték elvtársak!

Guatemala -- Szeptember 21.

Na tessék, ismét Oaxacában vagyok. És mint a Puerto Angeli útam után, ezúttal is sokkal jobban tetszik Mexikó mint mielöt elhagytam. Nem mintha eddig nem tetszett volna, csupán kinyílt a szemem hogy milyen is lehetne... vad középamerika.

Elösször is, a kirándulásom valódi oka az volt hogy szerezzek egy pecsétet arról hogy elhagytam az országot, hogy legközelebbi USA-látogatásomkor ne tiltsanak ki az országból. Ez sikerült, megvan a pecsétem. Nem volt egyszerü, és jól megfizettem (magyarul minden szinten megvágtak, ahogy csak lehet), de mostmár nem kell visszamennem. Öszintén szólva jelenleg nincs is sok kedvem az utazásra.

De had adjak egy néhány benyomást:

GUATEMALA EXTRÉM KORRUPT, VISZONT NAGYON JÓ AZ EGGYÜTMÜKÖDÉS.

Erre persze csak akkor döbbentem rá miután ujra Mexikóban jártam. Mindenki összedolgozik, legalábbis a határnál nagyon egyértelmüen: a pecsétes határörök minkét oldalon, a triciklis taxisok, az útmenti gyümölcsárús nénik, a cipöpucoló gyerekek, ... mindenki. Valahogy érthetö is: ha valaki a határon lakik, mindent elkövet hogy az átutazó túristából kihúzzon anyi pénzt amenyit csak tud. Egy aranyszabály primitív határokra: Ne álj szóba senkivel, és akkor se hidj el semmit senkinek!

Kérdésemre Guatemalai pecsétért a Mexikói határör szépen elmondta angolul hogy az ö irodája mindkét oldalt képviseli, de az én útlevelembe úgyse kell más pecsét, amit itt a határon úgyse tudnék kapni. Viszont az ö pecsétje ugyanazt igazolja hogy elhagytam az országot. Jó, elhittem. A híd túloldalán már település várt, mindenféle határátkelö nélkül. Úgy látszott igaza volt az öregnek. A sok bódé között felfigyeltem egy irodára ami fölé spanyolul ki volt írva valami. Tanulmányozásom viszont félbe lett szakítva egy halom gyerek által. Az eggyik a cipömet akarta kipucolni, a másik valami édességet eladni, a harmadik csupán koldulni jött. Mert eggyikük ajánlata sem érdekelt, elindultam tovább. Csak két nap múlva derült ki hogy az a kis elrejtett iroda volt a Guatemalai "határ", ahova be kellet volna menni pecsétet szerezni. Ennek mulasztásakor, így informált a spanyol felirat, kétszáz pénzt kell befizetni távozáskor. Ez a kétszáz pénz Guatemalai Quetzal lett volna, de a korrupt pecsétesek az olcsóbb Pesoból is elfogadták a kétszázat. (Húsz dollár, de mégis.)

Ja, a pénzváltókat nem is akarom nagyon ragozni. Az hogy a "hivatalos irodájuk" egy zsebszámláló és valami pecsétes cédula a nyakukban, az egy dolog. Az hogy belépéskor a Quetzal 1.7 Pesosba kerül, viszont kilépéskor 1:1 a váltóarány az felháborító. Számla? Nincs! Ez van. Akarsz rendört hívni, vagy esetleg ügyvédet? Na ezt hadjuk...

Hasonló módon találtam meg a buszt is, ami tovább vitt Atitlán tó felé. Bárkit is kérdeztem, legyen az taxis, árús, vagy helybeli járókelö, nem akarták megmondani. Vagy nem tudták, vagy össze vissza beszéltek, s végülis taxit javasoltak, mert hát úgyis "OLYAN messze van". Hiszekeny Dávid mit csinált? Felült egy triciklire, hogy hát akkor vigyen el. Ö viszont nem tudott elvinni egészen a buszig (távolság vagy lustaság, de méginkább az imént említett kooperácio miatt). Ehelyett elvitt a haverjához, aki szintén elvitt egy harmadikhoz. Ekkor már hevesen tiltakoztam mégegy fuvar ellen, s végül sértödött képnél hagytam mindenkit. Egy félóra gyaloglás után sikerült feltérképezni a helységet, és az is kiderült hogy olyan hogy buszpályaudvar, de még kijelölt megálóhely sem létezik. Buszok jönnek mennek, ha arra jár egy azt meg lehet álítani. Szerencsés esetben arra megy amerre te is. De ha nem is, árban valami nevetséges töredéke a triciklinek. Azok pedig adig tekergettek volna körbe körbe a falun keresztül amíg "véletlen" egy busz arra nem jár.
Ja, buszozás külömben egy saját élmény: régi északamerikai iskolabuszok nagyon fényesre kifestve, az utolsó négyzetcenti is kihasználva fuvarra, megy mint az álat a pici kis szerpentineken, viszont nagyon olcsó!

Lehet ezt most határélménynek nevezni? Mondjuk határeset. Mindenesetre úgy tudom elképzelni hogy esténként amikor minden túrista távozott, a falubeliek összeülnek zsugázni (jugar). A mexikói valamint guatemalai pecsétesek, a taxisok, a pénzváltok, a bódésok, söt még a cipöpucoló gyerköcök is. És persze mindenkinek érdeke hogy a többiek is minnél többet húzzanak le az átutazóktól, mert annál nagyob tétekkel játszhatnak.

Komolyan mondom, miután ismét mexikóban a költségeimet analizáltam, kiderült hogy nagyából három egyelö részre szakad: Mexikói oda-vissza buszozás: kétszer 12 óra kb 50 dolcsi elfogadható. Határköltségek: szintén 50 dolcsi, feleslegesen költött pénz, avagy tandíj az élet kemény sulijában. Minden más Guatemalaban: megintcsak 50 dollár amiben benne van oda-vissza buszozás, vendéglöben kajálás, két éjszaka hotelben valami eszméletlen kilátással, valamint hatszor átkelés a tavon vizitaxival. Nagyon olcsó!!!

És maga az ország? Érdekes. Ellentmondó. Korrupt, szabad, primitív, exotikus, viszont haladó, és valahogy még modern is.

Guatemala egyrészt egy nagy szemétbánya, viszont olyan csudajó müútrendszerük van hogy mexikó, magyarország, de még eggyes USA-álam is elbújhat szégyenkükben. Hogy a szemét miért van, vagy honnan jön? Ezen buszozás közben sokat gondolkoztam, mert iszonyú sokat láttam az út mentén. Elösszor a zöld pontra gondoltam. Láttam egyszer egy listát olyan országokról akik zöld-pontos szemetet kapnak Európából. Többek között India és Nicaragua, de hogy Guatemala e azt nem tudom. Viszont, nemsoká rájöttem hogy nagyrészben Guatemalai szemétröl van szó.

AZ ORSZÁG OLYAN SZABAD HOGY MÉG A SZEMETET IS AZ UTCÁRA LEHET DOBNI.

Valahogy úgy tünik hogy a szemétkidobás egy kulturális része az ottani életnek. Elösször teli voltam gátlással, és rendes Európai létemre zsebemben gyüjtögettem hulladékaimat, szemetesre várva. Azt nem találtam, viszont feltünt hogy mindenki az ablakon dobál ki mindent, a kukoricacsutkától a nejlonzacskóig. Nagy bátran én is kiejtettem elösször egy használt szalvétát, de mikor rám se hederítettek, minden mást egyszerre: papírt, zacskót, banánhélyat, ivóvizes flakont, üres elemeket, stb. Egy nagyot puffantak az úttesten, aztán legurultak a gazba hogy csatlakozzanak az épülö szemétdombhoz.

Az viszont nem igaz hogy senki sem takarítja el. Kétszer is láttam szemétgyüjtö kocsit. Egy iszonyú nagy kamion, ami lépésben halad, és két csávó lapáttal hajigálja fel a szemét nagy részét. Más az ország, máshogy müködnek a dolgok. Ezután viszont még kicsit büszke is voltam magamra, hogy hozzájárultam a köztisztasági dolgozók munkanélkülisége elleni harchoz.

Az egyetlen gondolat ami még mindig aggaszt egy kicsit: Vajon a disznó megeszi e az üres elemet? És ha igen, akkor mi lessz? Az útmenti szemétsáv tetején ugyanis álatok legelésznek. Csirkék, kutyák, kecskék, lovak, tehenek, és olyan mangalica féle szörös disznók. Ez valami mesebeli képet idéz fel... kiskakas kapírgál a szemétdombon... Ez nállunk is ilyen volt valaha, csak az akkori szemétdomb gondolom több kukoricacsutkát tartalmazott és kevesebb müanyag palackot.

MINT EGY KIRÁNDULÁS A MÚLTBA

Ettöl eltekintve Guatemala nagyon exotikus és primitívnek tünik, nemcsak a vadon legelészö álatok miatt. Az emberek sokszor (nem mindenki, de úgy fele - fele) népviseletet hord. És nemcsak hogy fotogén legyen a úristáknak. Abban mennek müvelni a kukoricaföldeket! Az asszonyok a patakban mossák a ruhákat, és fejükön hurcolják... a müanyag vödröt teli Coca Cola palackokkal.

Istenem, mennyi nüanyag palack van mindenütt! Ha abból pulóvert készitenének, tönkretenné a guatemalai gyapjú, illetve gyapotipart. Tényleg, miböl is készülnek azok a szép szines takarók, szoknyák, ingek? Lehet hogy müanyag flakonból...




FEJLETT ORSZÁG TELI VILÁGCÉGEKEL

Egy másik megfigyelés: innivalót kizárólag a Coca Cola társaságtól lehet kapni. Na jó, láttam Pepsi feliratot is. A csapvízet nem lehet meginni, így ivóvízet csak boltban lehet kapni. Az ára ugyanaz mint a Coláé mert vizet is ugyanaz a cég forgalmazza. (Aki nem akarja a Coca Colát támogatni, az ihat szeszt.) Így nem is csoda hogy annyi a szemét. A másik elképesztö dolog a cég sikere bizonyos országokban. Mindenki rendszeresen fogyasztja a terméket, mert mi mást is tehetne??? De a Cola népszerüsége több mint csak rászorultság. A helyiek inkább azt isszák mint a vizet. Tipikus kép (ami sajnos mexikóra is vonatkozik): rákvörös túrista, napszemüveg, rövidnadrág, kezében a viz; mellette a helybeli hosszú ruhában, bakancsban, kezében a Coca Cola. A Cola népszerüsége akkora, hogy nem meglepö egy általános iskola táblája nagy Coco Cola relkámmal. Söt, még sokkal jobb: Fogászti rendelö, amit szintén a Coca Cola sponzorál. Micsoda megoldás!!! Így a fogorvos bíztosra veheti hogy nem lessz hiány a kundsaftban. Esetleg a fogsorukban...

A VILÁGTÚRiZMUS KÖZPONTJA

Még egy néhány szó a tóról. A sok utazó akivel itt Oaxacaban társalogtam szépen felvitték az elvárásokat, amit maga a tó furcsa módon teljesít is. Elképesztö szép csücske a világnak. Négy vulkán közt egy összeomlott kráter, teli vízzel. Azt mondják akik mélységét akarták kifürkészni, soha többé nem merültek fel. Esetleg még van valami Loch Ness féle szörnye is, de erröl is mindenkinek más véleménye van, nincs rendes szervezett legendája (még).

A tó körül lévö kis falvak külön stílust fejlesztettek ki, minden fajta túrista számára. Panajachel, köznéven Gringotenango (az a hely ami teli van Gringo-val) egy tipikus Playa del Carmen. Sok kajálda, bár, kávézó, diszkó, valamint népmüvészeti bodék. Naggyából elég unalmas.

San Pedro de Laguna, ahova én vetödtem be, teli van nyelviskolával (csak spanyol, angolul tanulni nem akar senki, legalábbis nem pénzért), olcsó hotelekkel, a helyibelieknek templomokkal, a túristáknak meg drogokkal. Sokan jönnek spanyolt tanulni, ami bár olcsó, de mégis nehéznek tudom elképzelni. Majdnem annyi a gringo mint a benszülött, akik maguk közt úgyis saját Maya nyelven beszélnek. (Tök jó kép: két
tini lány népviseletben, kötényükben cipelnek valamit, és vihogva beszélgetnek egy fura nyelven, amiböl más egy kukkot se ért.) Ha az ottani srácok viszont Gringókkal szóbaálnak az elsö bemutatkozó kérdés után a téma a füvásárlásra tér. Ha a válasz nem, akkor persze kokain a következö ajánlat. Ezt követöen jön még egy két más dolog, de ha egyik se kell akkor egyértelmü: "Te baszni akarsz." Ha azt se, akkor nagyon furcsán néznek rád. "Akkor miért jöttél ide?"

De nemcsak a külföldieknek van drog, ópiumból is rengeteg akad, ahogy Marx mondaná. Minden sarkon olyan dolgok vannak felfestve a falakra hogy: "Jézus jön, készülj!" vagy Krisztus eggenlö szeretet." de a legtöbb az ott is "Isten szeret téged!" Maga a falu nem lehet nagyobb 10 000 embernél, gringókat nem számítva, de van valami hat templomuk. Katolikus, Lutherán, Methodista, Mormon, Pentacostal, mittudomén...




Ezzel szemben egy másik falu, San Marcos Laguna, teljesen a spirituális életre ált rá. Ott minden van: Jóga, Reiki, Massázs, Kabala, Meditációs központ, és sok más. Minden étteremben több a vegetáriánus kaja mint az álati. (Ettem nagyon jó kakaós, tofús, chillis buritót!) Az "utcák" igazából kis ösvények amik az erdön visznek keresztül. Szines fatáblák irányítanak a meditációs piramisba, vagy a jóga workshoppa. Roppant hangulatos. Viszont megvannak a hátrányai. Például a kávézóban, ahol két Izraeli sráccal osztottam meg a határélményeimet, rámszóltak hogy ez egy békés hely, és a hangeröm (ami azért mérsékelt volt) meg a téma nagyon zavarja a kieggyensújozott energiafolyást. Na jó... ez San Marcos.

A legérdekesebb falu viszont Santiago de Laguna. Az összes közül ez a legnagyobb település, ami magában csupán egy tipikusan lepukkant guetamaliai kisváros... lenne, ha nem lenne MAXIMÓN. Ez egy hellyi isten, illetve bálvány, aminek erös hagyománya van a faluban. Minden évben más házában lakik, így csak a hellyi gyerekek segítségével lehet megtalálni. A belépö kb. másfél dollár, plusz valami áldozat, amit Maximón szeret. Ez lehet vagy dohány vagy valami szesz. Ennek fejében szemügyre lehet venni egy métermagas fabálványt, amit kinézetéböl egy vak ötéves faragott. Viszont van rajta négy ing, tíz nyakkendö, alatta egy pár papucs, hogy lába is legyen, és szájában egy vastag szivar. Emellet egy fehérbe öltözött duo gitározik, és énekel (avagy vonyít a ritmushoz). A háttérben még lehet hogy elöjön a ház tulajdonosa is, aki éppen köntösben cigizik, arra várva hogy mikor adják már oda a gringok a szeszt és a pénzt. Ha kell váltópénz, nem gond: Maximón zsebei teli vannak bankjegyekkel.

Ezzel az Atitlan tó mindenkinek ad valamit. Ha nem mást, egy lenyügözö látványt a hotelszobából, ami egy éjszakára nem több mint három dollár. Nagyon tudom ajánlani! Ha valaki közülletek úgy döntene hogy el látogatna oda a közeljövöben, csak szóljon. Én szívesen veszem magamra hogy eljöjjek mégegyszer. Amúgy viszont inkább nem megyek Guatemala felé egy darabig.

Ünnepelünk -- Szeptember 14.

Végre egy ünnep is sorra kerül, még pedig egy nemzeti: Függetlenség napja. Igazábol csak pénteken lesz, de az ünnepelést már régóta megkezdték. Ez föleg az irodai munkára vonatkozik, amikböl ma is eleget találtam. Inkább a fötéren, a Zócalon, élik ki a nemzeti szeretetüket, csak ne kelljen dolgozni. (Nem rossz hozzáálás ha az embernek van már "munkája".)

Ekkora patriotizmust még az USA-ban sem láttam. Mindenütt árulják a mexikói zászlókat, amik már amúgy is mindenütt ki vannak rakva. Most az egész országot piros, fehér, zöldre festik. Reggelente trombitálnak, délelött marsíroznak, esténként meg bombákat dobálnak, amit tüzijátéknak neveznek. Holnap még jobban nekivágnak, hogy utánna éjfélre mindenki tök részegen köszönthesse az ország születésnapját.

Jómagamnak más okom lessz ünnepelni: holnap dolgozom elöször a Cambridge Academy nyelviskolában. Persze csak egy órát kaptam, egy másik tanár csoportját tanítom, aki éppen akkor mexikó függetlenségére akar koccintani, vagy egy hosszú hétvégét kivenni. Ez munkának nem sok, de mindenesetre benne van a lábam a suliban.

A Hostál-ban is csapunk egy külön kis ünneplëst. Összedobtunk fejenként ötven peso-t amiböl veszünk rengeteg kaját, sört, na meg a híres Mescal-t, amiröl ez a környék híres. Anyi pénzért nevetségesen olcsó. Naponta ötven peso a szobám, és kb annyit fogyasztok egy nap amúgy is. Persze van piac, ahol minden extrtém olcsó. A zöldség, gyömölcstöl a füszerig, hús, hal, és tengeri herkenytü, rizs, kukorica... mindenböl rengeteg van. De ugyanúgy nadrág, cipö, függöágy, gyékényredöny, szerszámok, kemény sesz, CD-k, írószerek, orvosságok (kémiai valamint természetes), fürdöszobaberendezés... olyan dolog nincs amit a piacon nem lehetne megvenni. ës minden a legolcsóbb, föleg a kaja.

Viszont lehet hogy lassan én is vegetáriánus leszek.
Multkor föztem egy lecsót (Mexikói paprikával). A paprika nem volt rossz (csak csípös), viszont raktam bele füstölt chorizot, amitöl töbnek felfordult a gyomra. Az enyém szépen bírta... Következö nap valaki csirkelevest fözött, hasonló hatással. A hányás csak egy éjszakáig tartott, de alig tudtam a zajtól aludni. Nekem semmi bajom nem volt.

Ezek után úgy gondoltám kell valami jó is, és föztem egy nagy zöldséglevest rengeteg gyömbérrel, egy óriási fej fokhagymával, két nagy hagymával, és tíz szupercsípös chilli-vel. Ennyi eröt csakis frissen facsart limettekkel lehetet kibírni, ami a kaját még egésségesebbé tette. Mi volt az eredménye? Mindenkinek nagyon ízlett, de legalább hárman betegek lettek. Azt már nem hiszem hogy a levesemtöl, de valami azért járkál. Eggyik srác extrém paranoiás lett minden kajától, es most csakis vákuumcsomagolású cikkeket fogyaszt, tízszeres áron.

Mától ismét hosszú hétvége következik. Egyellöre gondolom, remélem az utolsó, de itt úgyse lehet ilyesmit kiszámítani. Még nem tudom hogy hogy fogom kihasználni. Kiabál az útlevelem hogy még mindig kell egy pecsét az amcsiknak, hogy elhagytam az "országukat", valamint Guatemala legszebb és legolcsóbb helye egy napi buszozás innen. Még beleférhet...

Van Munka!!! -- Szeptember 6.

Hogy munka az van, az kétségen kivül ál. De hogy esetleg nekem is jut, azt már érdemes megünnepelni. Hogy milyen, és mennyi, azt még inkább lekopogom, mindenesetre a napom produktív volt.

Most megszólaltak a sarkaim, amiken már csak cafatokban lóg a bör, hogy a szép új cipöm miatt ugyanez a nap esetleg destruktívnak is minösülhet... Na de kit érdekel a fájdalom ha már egyszer átesett az ember a bemutatkozáson. A jó benyomás megvolt, öltönyösen, nyakkendövel, fényesen csillogó cipövel és papírokkal. Ezentúl már csakis papucsban fogok jönni.

Na jó, had fogjam magam vissza egy kicsit az örvendéssel, mert nem olyan simán mennek ám a dolgok mint ahogy jó lenne. Az öt egyetem közül eggyetlen egy volt ahol azt mondták hogy igazán kellek. Volt olyan ahol nincs is angol szak, legalábbis nem Oaxacában. Olyan is akadt ahol csupán nincs szükségük angoltanárra. Eggyik nagy, híres, és kifejezetten konzervatív egyetemnél az English Department fönöke elkezdett egy hasonló dumát mint amit már Puerto Angelben is hallottam.

Most az egyszer nem az volt a baj hogy német álampolgár vagyok. Söt, szivesen beálítana engem németet is tanítani, mert az utolsó némettanáruk egy pár hónapja távozott (vajon miért???) Hanem... be kell szerezni egy csomó nevetséges papírt. Persze nem ö követeli öket, hanem maga az egyetem, ez az arctalan institúció. Hogy mik ezek a papírok? Mindenféle baromság. Elösször is egy hitelesített fordítás a diplomámról, valamint egy bizonyíték az Arizóniai State Department-töl (ez azt hiszem belügyminisztériumnak felel meg) hogy a diplomám valóban igazi és eredeti, mert az egyetem csak úgy hiszi el. Persze ezt a dokumentumot is le kell fordíttattnom spanyolra. De mindez csak a kezdet. Emellet még van valami tíz hasonló sületlenség, aminek az ára eggyenként valahol harminc és ötven dollár között van, és összesen kb. négy hónapig tartana míg mind összegyüjtöttem. (Esetleg nem árt egy ügyvédet felválalni.) Ha ezek után le vágatom a hajamat, és az egyetem eddig nem kerített egy másik tanarat, istenbizony el kezdhetek dolgozni.

Erre persze megköszöntem a sok hasznos információt, és elbúcsúztam a segítökész, szimpatikus, bár ilyen körülmények között soha fönökömmé nem váló ürgétöl. Ö külömben a saját élményeivel szinesen elmesélte hogy milyen nehéz volt amerikai létére meggyözni az egyetemet hogy kompetens, professzionális, és csakis elönyt hoz az intézményüknek. Mindez annak ellenére hogy felesége Mexikói, és szintén egyetemi tanár. Lehet hogy a mexikóiak ilyen módszerekkel próbálnak visszavágni az amerikai bevándorlásirendszerre... ez persze a nem-amerikaiakat is ugyanúgy érinti, mint például engem most.

De szerencsére nem minden intézmény ilyen szigorú. Voltam egy másik egyetemnél, ahol pont a fordíottja volt a helyzet. Beálítok, hogy szeretnék az angolszak fönökével beszélni. Egy nagyon szép, de extrém módon túlsminkelt latina csaj fogad, hogy ö igazábol nem a fönök, de szivesen segít mert az igazi fönöknek ma van az utolsó napja mielött örökre távozna. (Hmmm... vajon miért?) Na jó, elöadtam a megszokott bemutatkozásomat, és megmutattam neki az életrajzomat. A német álampolgárságomra felcsillant a szeme, hogy akkor ugye tudok németet is tanítani? Hát még hogyne! A drága CELTA tanfolyam bár csak angolra adott képzést, de tanítani miért ne tudnék? Remek, akkor pénteken már kezdhetek is. Azelött persze még szólnia kell az új fönöknek is, de amúgy nem lát akadájt tanításomnak. Holnap még jöjjek el hogy megbeszéljük a részleteket.

Ennyi elég is volt. Bürokráciáról szó se esett, de kérdezni már nagyon nem akartam. Álítólag két csoportot kapok, pénteken és szombaton, ami magában még nem elég, de februártól már angolt is taníthatok. Addig is körülnézek nyelviskolákban is, hogy kitöltsem a maradék idömet. Hogy a fizetés illetve más járulékkal hogy álnak az még kiderül. Bízok benne hogy egyetem és ennek megfelelöen fizetnek. Mindenesetre ez a rövid beszélgetés már sikerélménynek bizonyult. Tök jól érzem magam, és csöppet sem zavar az hogy holnap délben Cancun-ból feszál egy gép, amire van egy jegyem, de már akkor se tudnám elérni ha akarnám.

Ismét Oaxaca -- Szeptember 4.

Csak négy napra voltam a csendes óceán partján, de már annyira jól esik visszajönni! Teljesen más szemmel látom a világot. Beleszerettem ebbe a gyönyörü városkába, Mexikó szívében, csodálatos Oaxaca. Nem is tudom hogy milyen kivetnivalóm volt vele szemben elejinte. Mindenesetre az emberek szimpatikusak, de amellet még van tevékenykedés is. Van kultúra, nem csak mañana. És ami most az én szempontomból a legfontosabb: az árak ismét Mexikóiak. El nem lehet képzelni. Puerto Angelban 10 dollárt fizettem egy lakó-WC-ért, itt pedig most 6 dollárért szálok meg egy relativ rendes hellyen, reggelivel. Két quesadilla még mindig 25 Pesos, viszont kapok hozzá zöldséget, salsat, meg mindenféle cuccot. Mostmár csak munka kell, ami holnapra adódik is. Bízom benne.

Persze, tenger nincs a közelben se, de inkább ne is legyen ha olyan mint Puerto Angel. Az hogy az egyetem nem ad munkát (bár éppen NÉGY tanárra lenne szükségük) mert nem vagyok egy angol nyelvü ország álampolgára, az egy dolog. Hogy az utcák teli vannak iszappal esös idöben, az egy másik. Hogy jobra balra megvágják az embert, mert a túrizmus haldoklásban van, az már eléggé idegesítö. De hogy legalább egy órát kell utazni a következö vasalóért, az valahogy az utolsó jele annak hogy nem éri meg Puerto Angelba költözni. A csodálatos tengerpart, hegyek, sziklák, és óriási hullámok kedvéért sem.

Tehát maradunk Oaxacában. Egy egész napi buszozásba telt míg feljöttem. Nem semmi. A busz ismét valami kiselejtezett US-Amerikai iskolabusz volt, ami ment mint az álat a kis szerpentineken. De mostmár nem aggódtam. Hiszen a csávó jól ismerte az utat. -- Vagy írjam inkább chavo-nak, mert ez a szép cigány szó errefelé is elterjedt, söt ugyanazt jelenti. Persze az itteniek echte Mexikói szónak tartják. Emellet még a csajokra is használják, csak akkor nem chavo hanem chava. Ennek megfelelöen most el lehet elmélkedni azon a magyar kifejezésen hogy "Benne van a csávában."